|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 111 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-111 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Páll Lajos 2014. október 25.Az „erdélyi kérdés”1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám. 1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet. A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői. A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg. 1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten! Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 8.Hat év egy el sem küldött levélért – A Bolyai Tudományegyetem pere (4.)Páll Lajos, a két esztendeje elhunyt József Attila-díjas korondi költő és nagyvilágban számon tartott festőművész a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hajdani első éves hallgatójaként 1956. október 23-án írta meg levelét Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművész barátjának. Páll Lajost a Bolyai Tudományegyetem pere harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélték. Az ítélet kihirdetésekor a katonai ügyész valósággal leseperte a védőügyvédek amúgy gyenge lábakon álló, többnyire a vádiratot erősítő „védekezését”, az ítélethirdetést 1959. február 16-ára halasztották. Az 1959. március 18-án kihirdetett, 1959/357-es számú végleges ítélet szerint a Bolyai Tudományegyetem harmadik csoportjának perében Varró Jánost – a csoport elsőrendű vádlottját – tizenhat év börtönbüntetésre, Lakó Elemér másodrendű vádlottat tizenöt, Péterfy Irén harmadrendű vádlottat tíz, Vastag Lajos negyedrendű vádlottat nyolc, Páll Lajos ötödrendű vádlottat hat év börtönbüntetéssel sújtották. Páll Lajos ellen a legfőbb vád a Nyilka Róbert marosvásárhelyi festőművésznek címzett levél volt, amelyet nem küldött el postán, hanem letartóztatásakor, a házkutatás során talált meg a Securitate különítménye! Jogtörténeti szempontból az úgynevezett román „igazságszolgáltatásról” állít ki soha el nem évülő elmarasztaló bizonyítványt! Egyértelműen bizonyítja, hogy a hírhedt, az 1956-os magyar forradalom napjaiban, majd a szabadságharc leverését követően újra „felmelegített” 1950/199-es törvényerejű rendelet előírásai alapján a gondolatot is ugyanolyan mértékben büntették, mint a valóban elkövetett bűncselekményt. A „levél” – az öt év börtönbüntetésre ítélt Nagy Benedek harmadéves történész manuscriptuma teljesen azonos hangvételű – egyöntetű jelzése 1956-ban a kolozsvári diákok körében kialakult hangulatnak! Éppen ezért Páll Lajos levelét teljes terjedelmében közöljük: Kedves Nyilka Róbert! Úgy látszik, mégis írok, tudod, a beszélni vágyás nagyobb a félelemnél a cinizmusoddal szemben. Itt nagy dolgok történnek a magyarországi és lengyelországi dolgok hatására. Hallottál az egyetemi autonómiáról. Hát erről van szó. Itt is el akarjuk érni ezt. Itt már megindult a szervezkedés (persze titokban), arról van szó, hogy a (maros)vásárhelyi diákoknak is velünk kell tartaniuk: ezért megkérlek, beszélj néhány orvostanhallgató barátoddal, egyelőre csak arról, mit jelentene az egyetemi önkormányzás (fakultatív orosz és marxizmus, szakképesítés). Szóval, minél több ember tudjon a dologról, és ne felejtsd el, mindez a „haladás” érdekében történik. Most beszélek magamról is. Néhány szerelmes verset írtam (nagyon József Attilásak), befejeztem egy elkezdett balladát. Kádár (Tibor) (az atyamester) 4 napra Pestre utazott, úgyhogy nyugodtan dolgozhatom. Ismered, a vadalmafáról szól. Nagyon szeretném, ha látnád a kompozícióm színösszetételét. (Ajtai Évának tetszett!) Halott gyermek a témája, egy asszony van az ágyra borulva, háttal, és egy ember üldögél egy széken, előregörnyedve. A cselekmény is itt történik, falusi parasztházban. Van egy elég jó pásztorbot is hozzá, majd elküldöm, ha nem lesz szükségem rá. Most pedig megkérlek, ne nagyon csúfolkodj az írásommal, és küldd el Tompa László két legszebb versének gépelt példányát (tudod, itt senki sem ismeri.) Üdvözöllek, és add át az üdvözletemet Kalinak is. (Páll) Lajos, sk. Kolozsvár, 1956. október 23. A börtönből való szabadulása utáni óvatossága, személyiségének visszafogottsága, zárkózottsága ismeretében sokaknak meglepő lehet Páll Lajos levélindító forradalmi lendülete. Nem meglepő viszont, ha összehasonlítjuk Nagy Benedek, Szilágyi Árpád, Vastag Lajos diáktársai nagyjából hasonló tartalmú leveleivel. Páll Lajos az 1956-os magyar forradalom hatására három verset írt Karácsonyfák, Döntés után, Elmentek címmel. A vádirat szerint „a nacionalista tartalmú” verseket terjesztette barátai, ismerősei körében. Ugyanakkor kihallgatása során azt is beismerte: a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör egyik ülésén Garay Ákos egyetemi hallgatótól megkapta az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versével. A lapszámot átadta Péterfy Irénnek, aki az „ellenforradalmi tartalmú” verseket, írásokat lemásolta és terjesztette évfolyamtársai között. A három Páll Lajos-vers sajátos utóélete révén válik igazán irodalomtörténeti jelentőségűvé: a börtönben elmondta rabtársainak is. A mérhetetlen szenvedés, nélkülözés, a tífuszbetegség nyomán a versek törlődtek az emlékezetéből. Varga László református lelkész – a dr. Dobai István nevével fémjelzett perben életfogytiglani kényszermunkára ítélték – kivételes memóriája nemcsak Páll Lajos, hanem a későbbi Kossuth-díjas Páskándi Géza börtönben elmondott verseit is megőrizte. Sorozatunk számára onnan „halásztuk elő” az erdélyi forradalmi hangulatot híven tükröző három vers egyikét. Páll Lajos: Döntés után Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Jajgatott a hegyhát. Kacagott a fejsze. Hatalmas fenyők hulltak le döngve. Mikor lehulltak mind, mind a nagyok, balga törpefenyők hazudták a nagyot mikor lehulltak mind, mind a nagyok. Ameddig látok, csupa törpeség. Hencegő gőgjüknek fű makogja: Fenség! Ameddig látok, csupa törpeség. 1956 októberében-novemberében a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen valóban olyan forradalmi hangulat uralkodott, amely riadóztatta az állambiztonsági szerveket: attól féltek, hogy a felülről, a legfelsőbb pártvezetés által irányított, nemzetközi nyomásra elindított diákszövetségi kezdeményezés kiszabadítja az egyetemi autonómia, önkormányzás szellemét a palackból. Bár sokan nem ismerték a fogalom lényegét, az egyetemi hallgatók az előadások, szemináriumok szünetében, a Szabad Kossuth Rádió adásait hallgatva az egyetemi autonómiáról mint egyik legfontosabb követelésről beszélgettek. Ebben fontos szerepe volt a Várhegyi István harmadéves történészhallgató által 1956. október 24-én véglegesített Határozati javaslatnak, amely a minél szélesebb körű romániai egyetemi és főiskolai reformot sürgette. Elméleti megalapozottságában, kidolgozottságában méltó párja a temesvári műegyetemi hallgatók – elsősorban Aurel Baghiu, Caius Muţiu – által kidolgozott, az 1956-os magyar forradalom eszmeiségével való azonosulást tudatosan felvállaló, 1956. október 29-én, 30-án ismertetett Tizenkét pontos követelésnek. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 12.Páll Lajos festményei BudapestenA 2012-ben elhunyt Páll Lajos erdélyi festőművész, költő csaknem ötven tájképét és figurális festményét mutatta be a Kárpát-haza Galéria szerda este nyílt kiállítása a budapesti Duna Palotában. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Galériájának tizenkettedik, egyben évzáró tárlatán Demeter Ervin, az Erdély Művészetéért Alapítvány alapítója felidézte, hogy az alapítvány 1988-ban, a festő 50. születésnapja alkalmából rendezett átfogó kiállítást munkáiból Budapesten. „Az ő éltető személyisége tartja életben 26 éve, a mai napig is az Erdély Művészetéért Alapítványt” – hangsúlyozta. Mint elmondta, Páll Lajos mindvégig hűséges volt Korondhoz, szülőfalujához, egész életében itt élt és alkotott. Középiskolai tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetbe járt. Az 1956-os magyar forradalom melletti kiállása miatt 1958-ban börtönbüntetésre ítélték. Először Szamosújvárra, majd a Duna-delta fogolytáborba került. 1962-es szabadulása után nem vették vissza az egyetemre. Páll Lajos két műfajú művész volt, a festészet mellett gyerekkorától verseket is írt. 1969-es rehabilitációját követően, 1970-ben jelent meg Fényimádók című első verseskötete, amelyet még 11 követett. Páll Lajost 2002-ben Érdemes Művész, 2011-ben Kiváló Művész címmel tüntették ki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 12.Lám, mire vittükTemetni, azt megtanultunk. Egy-egy halottunk mögé odasereglenek a néhainak még az ellenségei is, hogy a sírgödör mellett körülnézve újból és újból megállapíthassa, mire is megyünk nélküle ennyin, és mire is mentünk vele, a néhaival együtt. Van néhány nemzetközi keresztény ünnepecskénk, aztán tömegével világnapja a bokasüllyedéseseknek, világnapja a fúvószenekaroknak, az éhezőknek. Soványka nemzeti ünnepeink is villannak évente. Ellenségeink nagy hajcihővel dübörögnek föl köröttünk a magukéval, hogy menekülni sem lehet előlük. Ez van, Erdélyország, ez a hazám. És nem akarok ünneprontó lenni, akkor sem, ha ebben a januárban is elhangzik, hogy magyarok, takarodjatok ki Romániából. Ahogy minden december elsején is igen. Én most ebben a helyzetben emlékezni akarok a román vajdaságok egyesülésének (1859) évfordulójára, a századikra, 1959-re. Azt az élményt Kolozsváron szereztem másodéves egyetemista koromban. Feszült légkörben folytak már az előkészületek is. Jött fentről a parancs a Bolyai Tudományegyetemre – akkor még volt –, hogyan kell viselkedni; és hogy a híres tánccsoportunk igenis román viseletben jelenjék meg a főtéren rendezendő ünnepségen. „Én nem!” Én sem! – ebben maradtunk. Pedig tudtuk, hogy kockáztatjuk a kizáratásunkat az egyetemről esetleg. Délelőttre rendre beérkeztek a buszok, rakva a vidéki románsággal, több százzal. Csujogattak, ittak erősen, s nagyromániáztak a főtéren. A mi csoportunkat a román diákság közé terelték a belügyisek. Szorítóba. Aztán egy másik román, aki segédtanárnak nevezte magát, vicsorogva kérdezte, miért nem román viseletben vagyunk? Mert mi a bihari táncunk ruháiban bizony! De már szólt az akkori román himnusz, szónoklatok, és adott jelre balkáni hórára utasították a diákságot, mindenkit, a Szent Mihály-templom és Mátyás király szoborcsoportja körül, körben lötyögni, hatalmas körben. Délben már a szobor talapzatán is ittak üvegből, és ordítottak dalban, prózában, nagy indulatban. Végül hazatértünk a bentlakásba, valami ebédre, némán. Délután Laczkovits barátommal még visszamentünk, lássuk, honnan ez az ijesztő üvöltés szakadatlan. Az ünneplők már Mátyás lován csüngtek, az üvegeket a lován törték miszlikbe. Hát ez az ünnep, komám, nem az, hogy a mi ünnepünkön a kölcsönös szeretetről papolunk ma is! 1959-ben már börtönökben senyvedtek tanáraink, kollégáink, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Kelemen Kálmán, Péterffy Irén, Páll Lajos – rengetegen, az ’56-os forradalom áldozatai Romániában! Napszentülte tájban milicisták lepték el a várost, óra alatt kiürítették a teret. Számtalan magyar diákot vittek be, kopaszra nyírták, éjféltájban elengedték őket. Szegény Schneider Antal évfolyamtársunkat is, aki maga volt a szelídség, ártatlanság. Innen, ma úgy látok bele az időbe, mintha az a dühösre szervezett ünnep előjátéka lett volna az ún. marosvásárhelyi eseményeknek, 1990-nek. De akkor még megvolt a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Vásárhelyen, mi a Bolyai Tudományegyetem diákjai voltunk. Nemsokára kivégezték, beleegyesítették a Babeșbe, bentlakásainkból kiköltöztettek, be a románokkal közösbe. Tilos volt csak magyaroknak lakni egy szobában. Lélektan- és magyarszakosként már román nyelven is kénytelenek voltunk hallgatni és vizsgázni doamna Roska professzornál. Az „egyesülést” követően elindult az öngyilkossági sorozat professzoraink körében! Szabédi, Csendes Zoltán, Molnár, a közgazdász, aztán az egyik Tóth Sándor. Az az évforduló mintha jogot adott volna a nagytakarításra. Előjátéka volt, szemléltetője a diktatúra következő évfordulóinak, el mindmáig, mikor emlékezgetünk 25 év távlatából – mire is? Hogy egy fiatal magyar református lelkész Temesváron elindította az omlást Európa egyik beteg, elmaradott országában. Érdekes, egyetlen román pap nem vállalta 1989 előtt s után sem a fölszólalást az ország dolgaiban! Huszonöt év mire ment el? És 56 év mire? Új román himnuszokra és kormányokra. Mátyás királyunkról folyik a lé, s igen a Szent Mihály-templom körül is. Összetört üvegek és összetört életek – intézményeink sehol. És Erdéllyel együtt mély gazdasági válságban ez a rongyos, jobb sorsra való ország, s annak népei, Dobrudzsától Szalontáig, Temesvárig, Szatmárig. Csöndes, szép ünnepeket mindnyájunknak. És gyönyörű hétköznapokat! Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 10.Aprócska feltámadásokFebruár 7-én, szombaton tartották a korondi Firtos művelődési egylet Hazanéző című folyóiratának újabb bemutató estjét Marosvásárhelyen. Az eseménynek az Unitárius Egyház Dersi Jánosról, az egyház nagy jótevőjéről elnevezett, Bolyai téri tanácsterme kínált otthont, a házigazda, Nagy László lelkész önzetlen közreműködésével. A rendszerváltozás hozta szabad szellemi légkörben számos új kiadvány született, a művelődési egyesületek, körök, alapítványok örökérvényűnek szánt névjegyeiként. Az elektronika "győzelmével" a nyomtatott sajtó legkorábban ezekben a körökben múlt ki, és jobbára elenyésztek a működtető szerveződések, és a kiadókra is rájár a rúd. A korondi Hazanéző dacol az idővel. Ambrus Lajosnak és helyi hazafi társainak köszönhetően fölveti a fejét, mint Tompa László magányos fenyője, és történjék bármi is: megjelenik! Olvasótábora széles, Budapestig, Vancouverig, Melbourne- ig, sőt Fenyőkútig és Pálpatakáig terjed: tudnak róla, emlegetik, idézik, és nem ritkán a széles világba jelle-gült korondiak büszkén párosítják a portéka mellé, mert van annyira mutatós, mint a pompás népi kerámia. Jól teszik hát, akik szólnak, hogy jó hazafelé tekinteni, legyen bárhol az otthonod. Boldog az elme és a szív, mikor azt lükteti s dobogja: szülőföldem, szerelmem. A lap fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából antológia jelent meg a köréje gyülekező szerzők műveiből. Így éppen huszonöt írás kapott helyet A szülőföld szerelme című gyűjteményben, melyet Ambrus Lajos főszerkesztő ismertetett felvezetőjében. Kedei Zoltán festőművész elkészítette a szerzők portréit, ezeket két hétig tekinthetik meg az érdeklődők a színhelyen. Az antológiát több székelyföldi településen is bemutatták, ezúttal a következő szerzők szólhattak a népes közönséghez: Ráduly János író, néprajzi gyűjtő, Kedei Zoltán festőművész, Demeter Erika korondi unitárius lelkész, író, Józsa János keramikus művész (aki értékes képzőművészeti gyűjteményét adományozta a korondi galériának), Molnos Ferenc korondi születésű szovátai író, festő, újság- és tévészerkesztő, Bölöni Domokos marosvásárhelyi író, szerkesztő, aki 1973-tól tizenhét éven át működött pedagógusként a híres sóvidéki településen. A mindvégig oldott, kedves hangulatú találkozás jó alkalmat kínált azok számára is, akik egykor elkerültek otthonról, akik hosszú évek óta nem találkozhattak földijeikkel. Hogy csak két kitűnő korondit említsek: öröm volt látni Orzánné Ambrus Erzsébetet, a Székely Népi Együttes egykori táncosát, aki százat tudott fordulni hajdanán; Domokos István koreográfust, táncmestert, aki három évtizedig vezette a tánckart, ő a Bolyai Tudományegyetemet cserélte föl a táncegyüttessel. Múlnak az idők, de a szülőföld szeretete ott lebeg az emlékezet fölött. Páll Lajos nélkül nincs Korond. Ha mégis, akkor nem az. Mint valami szigorú patrónus, figyelte a falról népének ezt a küsded gyülekezetét az ecset és a szó nagy sóvidéki művésze. Végre nem ő alkotta, hanem őt alkották oda fel, a falra. Persze, kissé mindig féljük őt, mint régente, ha szemvillatásával ezért-azért meg- megfeddett. Damján B. Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 24.A magyarországi forradalom és RomániaNovember 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította. Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására. Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény. Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született. Románia a magyar forradalom napjaiban A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz. Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!” Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés. A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban. Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat. A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések. A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban. 1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték. Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca). Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor. Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is. A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is. Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el. A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.) Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását. Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt). Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre. Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak. 1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre. Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 24.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (2.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el A megállapítás a Bolyai-per fővádlottjától, dr. Várhegyi Istvántól, a saarland-i Európa Intézet politológiai tanszékének vezetőjétől származik, akit a román büntető törvénykönyv hírhedt 327-es paragrafusa alapján rendszerellenes nyilvános felbujtás és agitáció vádjával ítélt hét évi börtönre a kolozsvári 3. számú katonai törvényszék büntető bírósága. Visszaemlékezése pontos és világos összegezése mindannak, ami 1956 őszén a Bolyai Tudományegyetemen történt: „Azon a forró őszön Kolozsváron a magyar ifjúság célkitűzése a Bolyai Egyetem szabadsága: a magyar nyelv, a magyar tudományosság ápolása, az egyetemi önkormányzat megvalósítása volt. Nem sikerült, sőt, az erdélyi magyar értelmiség fellegvárának számító Bolyai Egyetemet is felszámolták. A korabeli hivatalos román álláspont szerint a magyar ellenforradalom nemcsak a szocializmus ellen irányult, hanem Erdély erőszakos visszaszerzését is célul tűzte ki, tehát a román állam integritását is veszélyeztette. A Bolyai Egyetemen jelentkező önrendelkezési törekvés, a magyarországi események iránti szolidaritás ugyancsak ellenforradalmi, irredenta, szeparatista mozgalomnak, az intézmény pedig az állam érdekeit mélyen sértő és veszélyeztető gócpontnak minősült. Az akkori mentalitásból annyi maradt, hogy a Bolyai Egyetem ma is mélyen inkriminált, szeparatista intézmény, vörös posztó a félrevezetett román tömegek szemében.” A román legfelső párt- és államvezetés kezdetektől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar forradalommal és szabadságharccal való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A Bolyai Tudományegyetem már 1955-től különféle támadások célpontja volt. Az oktatásügyi minisztériumban azt a képtelenséget terjesztették, hogy az egyetem végzettjeit nincs hová elhelyezni, mert a Bolyain túltermelés van. Ekkor Nagy Lajos prorektor javaslatára az egyetem szűk körű vezetősége tanárokat küldött vidékre, akik felméréseik alapján bebizonyították, hogy a túltermelésről szóló híresztelés alaptalan, a tényleges szükséglet biztosítja a magyar nyelvű egyetemi oktatás folytonosságát. Az 1955 októberében a Bolyai Tudományegyetemet meglátogató Leonte Răutu, a Román Munkáspárt Végrehajtó Bizottságának tagja, és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter (aki a napvilágra került dokumentumok szerint Iosif Chisinevschivel Gheorghiu-Dej félreállítására szövetkezett, sikertelenül) arról érdeklődött: milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak a végzetteknek, nem kellene-e csökkenteni a hallgatók létszámát, s nemcsak az egyetem működésének szükségességét kérdőjelezte meg. Nehezményezte a magyar irodalom egészének tanítását, s a kiszivárogtatott hírek szerint a Bolyai Tudományegyetem valamilyen átszervezésének legfőbb szorgalmazója volt. 1956 nyarán megpróbálták felszámolni a történelem kart, majd koholt vádak alapján a társadalomtudományi tanszékről elbocsátották Saszet Géza lektort, Keszi-Harmat Editet és férjét, Keszi-Harmat Sándort. A magyarországi forradalmi események időszakában a kolozsvári egyetemi hallgatók körében a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja adásainak hallgatásán és rendszeres kommentálásán kívül más akcióra alig került sor. A román kommunista hatalom a jól bevált fegyverhez, a nacionalista uszításhoz folyamodott. Hamarosan terjeszteni kezdték a diákság körében is Erdély elrablásának rémképét. Visszaemlékezések szerint ebben a Babeş Tudományegyetem akkori rektora, Raluca Ripan akadémikusnő járt az élen. A magyar egyetemi hallgatók körében elterjedt az a hír, hogy a két egyetem diákjainak közös felvonulására és a magyar forradalom melletti tüntetésre szóló felhívás tulajdonképpen provokáció, hiszen a javaslat, mely szerint „a magyar egyetem diákjai menjenek a menet élén”, valójában a szekuritáté mesterlövészeinek szolgáltatta volna ki az egyetemi ifjúságot. Az egyetlen, s később sokat emlegetett „megmozdulásra” 1956. november elsején, halottak napján a Házsongárdi temetőben került sor. Ennek előzményei 1956 nyaráig nyúlnak vissza, s valójában teljesen véletlen a magyarországi forradalmi harcokkal való egybeesés. 1956 júniusában a Bolyai Tudományegyetem akkori vezetősége részt vett a magyar tanszék tanévzáró ülésén, ott vetették fel, hogy az egyes tanszékek gondoskodjanak a szellemi nagyságok sírjainak rendbetételéről. Ott, helyben Dávid Gyula, Varró János és Lakó Elemér aspiránsokra ki is osztották a feladatokat. Varró János például Szenczi Molnár Albert, Misztótfalusi Kis Miklós és Dsida Jenő sírjának gondozását kapta hivatalos megbízásként, jegyzőkönyvbe iktatva. A másik kettő Brassai Sámuel, Aletta van der Maet, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Reményik Sándor sírját gondozta a halottak napi megemlékezésre. Mindhárom aspiráns 1956 nyarát, illetve őszét Magyarországon tudományos kutatással töltötte. Amikor hazajöttek, hozzáfogtak a sírok rendbetételéhez. 1956. október 23-án Magyarországon kitört a forradalom. Kétnapi mély hallgatás után Bukarest az internacionalista proletár szolidaritás jegyében élelmiszert és gyógyszert küldött Budapestre. A magyarországi események megítélésében nagyfokú bizonytalanság uralkodott. Visszaemlékezések szerint: a Bolyai Tudományegyetem pártvezetősége elhatározta, hogy táviratot küld Budapestre, amelyben „mélységes felháborodással elítéli az ellenforradalmi eseményeket” – mondja Várhegyi István. „Mint diákszövetségi titkárt engem is felkértek a távirat aláírására. Ezért Balogh Edgárral heves vitám volt. A professzor nyomós érvként hozta fel, hogy ezzel a távirattal bizonyítjuk hűségünket a Román Kommunista Párt iránt, ez lenne a próbaköve a romániai magyarság lojalitásának. Arra kértem Balogh Edgárt, hogy ne ismételjük meg azt az egységfronti, magyar népi szövetségi politikát, amely sok keserű áldozatába került a romániai magyarságnak.” Fazekas János, aki a Magyar Autonóm Tartomány teljhatalmú megbízottja volt, meglátogatta a Bolyai Tudományegyetemet, s azt ígérte, hogy az akkori épületeinek háromszorosát kapja, ha megszövegezik Budapestre a táviratot, bizonyítják a Román Munkáspárt iránti hűségüket. Várhegyi arra kérte Balogh Edgárt, hogy hívják össze a diákgyűlést, s ott olvassák fel a távirat szövegét. Az 1956. október 29-re összehívott diákgyűlésen felháborodva utasították vissza a távirat szövegét. Később a tárgyaláson Várhegyit a távirat elküldésének megakadályozásával vádolták. A forradalmi események erdélyi átszivárgásától alaposan megijedt Bányai László rektor 1956. október 31-én estére gyűlést hívott össze a bölcsészkar dísztermébe. Szigorúan megtiltotta, hogy a diákok kimenjenek a Házsongárdi temetőbe. Lakó Elemér és Varró János tanársegéd jelen volt a gyűlésen, így ők a halottak napi megemlékezésen nem vettek részt. Dávid Gyula semmit nem tudott a gyűlésről, így csoportjával kivonult a temetőbe. A magyar irodalom és szellemi élet nagyjai – Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor – sírján elhelyezték a kegyelet virágait és égő gyertyáit. Reményik Sándor sírjánál Bartis Ferenc első éves magyar szakos hallgató egy alkalmi versét mondta el, majd elszavalta az Eredj, ha tudsz című Reményik-verset. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A visszaemlékezések szerint a himnuszt is elénekelték. A Házsongárdi temetőben beszédet mondott Gazda József, Kicsi Antal, és állítólag Székely László. A Securitate és a belügy emberei ott vizslattak, fényképeztek a megemlékezők és gyászolók között. A fényképek alapján az azonosítás már gyerekjáték volt. A meghurcoltatástól csak azok menekültek meg, akik éppen a Házsongárdi temető felsőbb részén tartózkodtak, őket nem fényképezték le. Negyvenkét év távlatából is egyértelműen megállapítható: a magyar forradalom és szabadságharc egész életre szóló felejthetetlen emlékként él a kortársak tudatában. Az egyetemi kollégiumokban, a lakásokban éjjel-nappal szólt a rádió, lélegzetvisszafojtva hallgatták a Magyarországról, Budapestről, a forradalmi harcokról és változásokról szóló tudósításokat. Páll Lajos képzőművész-hallgató révén eljutott az Irodalmi Újságnak az a száma, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, valamint Benjámin László forradalmi versét közölte. Péterffy Irén első éves magyar szakos hallgató ki is vágta ezeket a verseket. A forradalmi események versírásra ihlették a még középiskolás Burchád Mártát is. Mivel a versesfüzet körbejárt a református teológusok körében, könnyű volt a rendszerellenességet és a „nacionalizmust” bizonyítani. Nemcsak Burchád Mártát tartóztatták le s állították bíróság elé, hanem mindazokat a teológusokat, akik tudtak a versesfüzetről, valamint a magyar irodalomtanárt, Imre Magdát, amiért tanítványát nem jelentette fel a Securitatén. Az 1956-os magyar forradalommal való együttérzés illusztrálására két visszaemlékezést idézek: „Mivel nagyon féltem a veréstől, elhatároztam, hogy nem hazudok. Így bevallottam, hogy együttéreztem a forradalmi szellemű magyar néppel, hogy sajnálatomat fejeztem ki a Nagy Imre kivégzése alkalmával, de tagadtam a rendszerellenességet.” (Imre Magda) „A vád ellenem a következő volt: dicsőítettem az 1956-os magyarországi forradalmat, elítéltem a szovjet csapatok beavatkozását, vártam, hogy ez a forradalom átterjedjen hazánkba is, reménykedve a népi demokrácia bukásában. Több kollégával együtt megtagadtuk a Teológián, hogy részt vegyünk azon a gyűlésen, ahol elítélték a magyarországi forradalmat, a résztvevőket árulóknak minősítettük. Propagandát fejtettem ki Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása érdekében, azzal vádoltam a Romániában hatalmon lévőket, hogy nem tartják tiszteletben az alkotmányban előírt magyar és más kisebbségek jogait. Ezek csak papíron léteznek. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezek a vádak sok túlzást tartalmaznak, egy viszont tény: én is gyászoltam az elesett magyarokat, szolidaritást vállaltam mindazokkal, akik elítélték a szovjet csapatok mészárlásait.” (Gödri Oláh János akkori evangélikus teológus) (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Szabadság (Kolozsvár) 2015. november 7.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.) „Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot! Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját. A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el. Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés” Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le. A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger 1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére. A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal 1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után. A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége. Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”. Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 14.Szisz mosolya (Emlékezés egy régi novemberre)1958 őszén kezdtem a negyedévet a kolozsvári, akkor még magyar Bolyai Egyetemen. Az ötvenhatos ősz hallatlan feszültsége, diáktársaink elítélésének emléke már elhalványult, az ember valahogy akkor is feltételezi, hogy a rossz csak időszakos, csak tévedés, amikor ennek semmi alapja nincs, de valószínű, hogy ez a lelkiállapot segít a túlélésben. Évfolyamtársammal, Szilágyi Domokossal már több mint két éve egy igen szerény albérletben laktunk, a Marianummal szemben, a Cloșca utca 1. szám alatt, Koles néninél. A fűtés a szobánk melletti konyhából szivárgott át, a fürdőszobát egy rozsdás lavór jelképezte, de a tizenkét személyes bentlakási hálónál mégis jobb volt. Nem sokkal a tanítás megkezdése után sikerült találnunk egy alig drágább, de sokkal jobb szállást a szomszédos Einstein utca 16. szám alatt, Váncsa néninél. Gázfűtés, kényelmes ágyak, fürdőszoba. Maga volt a paradicsom, és oda már a kedveseink is eljöhettek. Az egyetemen Szigeti József irodalomtörténet tanárunk tényszerű, adatszerű előadásai után már Jancsó Elemér óráit hallgattuk, aki a 18. századi magyar írókról úgy mesélt, mintha személyes ismerősei lettek volna, köréjük rajzolva az akkori politikai, társadalmi, sőt, társasági életet. Vámszer Mártától a finn nyelvet kezdtük tanulni. ‘Kala uiskele’ = a hal úszik. Ugye, milyen hasonlóan hangzik? Csehi Gyula óráin a szocialista realizmus esztétikai érdemeivel ismerkedtünk. Reggelenként besétáltunk az előadásokra, szünetben kiugrottunk egy szánát és egy brióst uzsonnázni a szembeni tejüzletbe, egy jogász barátommal meg vadásztuk a szombat esti bulikat, ahol ő dobon, én zongorán megkerestük a színházra, kantinpótlásra meg akár egy féldeci rumra is a rávalót. Szisz hallgatag volt, mint mindig, kivéve, mikor költészetről vitatkozhatott, főleg barátjával, a szintén költő képzőművész-hallgatóval, Páll Lajossal. Néha engem is toleráltak mint hallgatót. Emlékszem, hogy egy talponállóban, féldeci „állás rummal” mellett hosszan mesélte a Csodaszarvas című versének felépítését Lajinak, aki mindig felnézett rá, és (talán ezért is) elfogadott barátja volt a saját értékét, tehetségét jól ismerő Szisznek. Az egyetemen volt valami lappangó feszültség. Ahogy beállt az október, ismét a két évvel korábbi események körül folyt a folyosói beszélgetés. Az ötvenhat őszi oldódás után, amikor az első és egyetlen szabad IMSZ-választáson éppen Szilágyi Domokost választottuk meg kari titkárnak, ötvennyolcra ismét formálissá és felülről diktálttá vált a szervezeti élet. Egyszer csak kihirdették, hogy filológia kari gyűlés lesz a sétatér elején levő egyetemi aulában. Az ott történtek tették emlékezetessé számomra a következő novembert. Diktatórikus gyűlésvezetés, előre kiszemelt diákokat hívtak a színpadra, és vallaniuk kellett: mit is gondolnak ötvenhatról? Forradalom volt vagy ellenforradalom? Mi lett volna, ha az oroszok nem vonulnak be? Péterfy Irén harmadéves magyar szakos diák hiába magyarázta, hogy tragikus esemény volt, sok fiatal vesztette életét stb., képtelen volt kimondani a kötelező minősítést: „ellenforradalom”. A húszéves lányt később tíz év börtönre ítélték ezért és egyéb „súlyos” bűneiért: 56-ban kint volt a temetőben halottak napján (mind ott voltunk), és gyertyát helyezett el magyar írók sírjára, többek között a betiltott Dsida Jenőére; lemásolta kézzel Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét; találtak nála becsempészett Irodalmi Újságot; beszélgetett arról diáktársaival, hogy fekete szalagot kellene viselni az elesett pesti fiatalok emlékére. A gyűlésvezető Farkas Zoltán ismétlődő provokáló kérdései miatt zajongani kezdett a diákság, füttyök is elhangzottak. Aztán november 4-én a szintén az aulában megrendezett kari gyűlésen hetünket „exmatrikuláltak”, kizártak az egyetemről. A pontos névsor: Baranyi László, Csőgör Enikő, László Annamária, Lázár Erzsébet, Metz Katalin, Simon Mária és jómagam. Fontosnak tartom leírni ezt a névsort, mert még mindig sok a téves információ azokról az időkről. A két gyűlés közötti időszak is gyakran jár az eszemben. Szisz, Váradi Emese, László Baby és én együtt élveztük a kontrollálatlan együttlétet Váncsa néninél. Folytak a kihallgatások, valami volt a levegőben, de Szisz arcán gyakran megjelent egy – nála ritkának számító – mosolyszerűség, amikor arról volt szó, hogy mi történhet velünk, hisz én például valóban be is kiabáltam néha az erkélyről, amikor a gyűlésvezető szövege sértően provokálóvá vált. Alig jártunk órákra, inkább az egyetemi könyvtárba. Ott olvastam egy verset, amit később sokszor mormoltam magamban a két szomorú novemberre emlékezve. „A végtelen vad réteken ... a vad novemberi szél ...„ Több évtized után jelent meg lelki szemeim előtt ismét Szisz mosolya. Feleségem, B. Nagy Veronika dokumentumfilmet akart készíteni Péterfy Irén volt elítélt diáklányról, és tanulmányozta az ötvenhatos-ötvennyolcas perek anyagait, szekusdossziéit. Péterfy Irén perében a legsúlyosabb vádakat egy Balogh Ferenc nevű ügynök jelentései alapján fogalmazták meg szinte szó szerint. Beleolvastam a vaskos dossziékba, és ismerősnek tűnt B. F. kézírása. Egy tartótiszt azt írta róla, hogy nagyon megbízható, és hogy ötvenhatban a filológián volt IMSZ-titkár. Egy világ omlott össze bennem. Ez indította el aztán Szisz ügynökmúltjáról a lavinát. Veronka végül is nem Péterfy Irénről, hanem Szilágyi Domokosról készített filmet Szemből, halál címmel, belefoglalva a döbbenetes felfedezést, amit kérésünkre Stefano Bottoni történész is ellenőrzött. Péterfy Irén épp Szisz akkori legjobb barátjának, Páll Lajosnak volt a szerelme, akit szintén bezártak 58 őszén. A peranyagból az is kiderül, hogy Váradi Emese, Szisz kedvese is ugyanolyan kategóriában szerepelt vádlottként a kihallgatások idején, mint Irénke. Aztán később eltűnt a neve, elejtették a vádat. Vajon annak idején erre utalt Szisz mosolya? Valamit valamiért? Sosem fog kiderülni. Azóta Péterfy Irén, Páll Lajos és a többiek szenvedéseire, Szisz tragikus kettős életére gondolva a novemberek gyakran felidézik bennem Emil Verhaeren versének kissé romantikus, de bennem időt és eseményt idéző hangulatát. „A végtelen vad réteken Üvölt a tél, Süvölt a szél, A vad novemberi szél.” Boros Zoltán A Háromszék 2015. november 7-ei számában Tófalvi Zoltán A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.) című írásában a kilencvenes években készült interjúm szövegében tévesen említettem Horváth Annát, és kihagytam Simon Máriát. A többi felsorolt név viszont nem tőlem származik. Az eseményről dokumentumfilmet készítettem A 7EK címmel, a hétből hatan találkoztunk, és összeillesztettük emlékeinket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 21.Sas Péter új könyveit mutatták be a húsvéti könyvvásáronSas Péter két új kötetét (A Farkas utcai református templom történelmi emlékei, Kós András életútja Sztánától Sztánáig) mutatták be pénteken délután a Kolozsvár Társaság főtéri székházában, a Stúdium és Művelődés által szervezett húsvéti könyvvásár keretében. Az est folyamán a kiadók további újdonságait is megismerhették az érdeklődők. Tőkés Erika, a Stúdium vezetője örömmel nyugtázta, hogy 2016 ünnep a kiadó számára, mivel 25 évvel ezelőtt, 1991 nyarán létesült. Hűséges szerzőjük Hantz Lám Irén nyugalmazott földrajztanár, aki az évek során több könyvet is szerkesztett, ezek közül a Reményik Sándorról szóló, immár a második kiadást is megért A lámpagyújtogató című művet, valamint az Emlékek búvópatakja és a Keresztül-kasul Amerikán című köteteket ajánlotta Tőkés Erika az egybegyűltek figyelmébe. Mint mondta, hűséges szerzőjük Asztalos Lajos helytörténész is, vele kapcsolatban a turisták körében is közkedvelt Kolozsvár épített öröksége és a Kolozsvár – közelről című kiadványokról ejtett szót, ugyanakkor Dsida Jenő Ének az egész világnak, Páll Lajos Szivárványrend és Kiss Bitay Éva Rejtelmes állatvilág című köteteire is kitért. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 30.Elítélték Ion Ficior munkatábor-parancsnokotEmberiesség elleni bűncselekményekért húsz év börtönbüntetésre ítélte a bukaresti táblabíróság szerdán Ion Ficiort, a Duna-deltában felállított peripravai munkatábor egykori parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Az ítélet nem jogerős. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A vád szerint a peripravai munkatábort azzal a céllal működtették, hogy „megsemmisítsék" a fogvatartottakat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. Az embertelen fogvatartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban – olvasható a vádiratban. A román büntető törvénykönyv életfogytiglani, vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtja azt, aki – politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális, vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt – alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait. Mivel Ficior túl van 60. életévén, esetében 25 év börtön lett volna a kiszabható maximális büntetés. A két éve kezdődött perben a vádlott végig ártatlannak vallotta magát. Ellene tanúskodó áldozatai, illetve azok leszármazottai nem követeltek anyagi kárpótlást, csak azt, hogy ítéljék el bűneiért. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) három éve tett büntetőjogi feljelentést több – a sajtó által „kommunista pribéknek" nevezett -, még életben lévő volt börtönőr és munkatábor-parancsnok ellen. A 88 éves Ficior a második, bíróság elé állított volt kommunista börtönparancsnok. A hírhedt Ramnicu Sarat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Visinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték. Romániában a kommunista rezsim idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be. A történészek becslése szerint közülük mintegy százezren nem élték túl az embertelen fogva tartási körülményeket. MTI. Erdély.ma 2016. május 28.Cselekvő közösségi ember"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos) A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész. Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi. "Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes. Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni." Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot". Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással). A java még ezután jön. Isten éltesse! Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 26.A kommunizmus áldozatai után kutatnakÚjabb ásatást indítottak a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER), valamint az Erdélyi Történeti Múzeum régészei tegnap a Duna-deltában, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait. A peripravai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. Az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket sikerült eddig azonosítani. Az állami intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok megsemmisítését elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az intézet júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a tegnap kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. A korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatás során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításra. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által kommunista pribékeknek nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása, eddig kettőnek az ügyében született ítélet. A hírhedt Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vişinescut idén februárban jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélték, ő már megkezdte büntetése letöltését. Márciusban alapfokon ugyancsak húszéves szabadságvesztésre ítélték Ion Ficiort, a peripravai munkatábor egykori parancsnokát. Ügyészségi vizsgálat folyik a szamosújvári börtön egykori parancsnoka, Constatin Istrate, illetve George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért. Júniusban az IICCMER Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát és helyettesét, Gheorghe Boştinát is feljelentette, előbbit 104, ez utóbbit száz politikai fogoly haláláért tartják felelősnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 30.Albert-Lőrincz Márton: Vidéki Pegazus(Rendhagyó beszélgetés Bölöni Domokos íróval a 70. előestéjén) Kapóra jött a közelgő évfordulós esemény, hogy kicsit közelebb hozzuk Bölöni Domokos emberi arcát, megrajzolván az alkotó ember portréját. Nem szabályos interjúra készültem, ebben a műfajban ez ideig már többen megszólaltatták. Valami olyasmit eszeltem ki, amely kellően játékos, de piszkálódó legyen, és ne zúdítsak rá elcsépelt kérdéseket, amelyekre rutinválaszokat lehet adni, de azért perzselje meg öntudatát, ne intsen le, valahogy fontosnak tartsa "komoly" kérdéseimet, amelyekre nem lehet nem válaszolni. És elkezdtünk egy e-beszélgetést, nem felfedve szándékomat, amely eredetileg inkább csak egy ötlet volt, aztán, ahogy ez a kéthetes (intermezzós) levelezgetés egyre előrébb tartott, egyik mailben megfeddjen: csapdába csaltál. Igen is, meg nem is. Bölönit mindig szívesen hallgatom. És hogy ebből a levelezésből kikerekedik-e az író alkotói portréja, megszületik-e egy rendhagyó beszélgetés sajtóba tétele, az nyilván Bölöni Domokos hozzájárulásán múlik. Én, a magam részéről, egy baráti ISTEN ÉLTESSEN, DOMI!-val köszöntöm, és az alábbi beszélgetéssel tisztelgek előtte. – Nekem a decembert, neked az augusztust jelölte ki a szülői akarat (vagy véletlen) azonosító kódnak, és évről évre ekkor lendül (vagy döccen) előrébb életünk. Milyen viszonyban vagy ezzel az érzéssel? – Igen, a tied: 1951.12.10., az enyém: 1946.08.11. Nem is tudom, mihez kezdjek a kódommal. Módfelett zavar a szülinapozásban, hogy minden elevenszülött többnyire az anyja kínja árán jön a világra. Mit is ünneplünk tehát?! – Pedig csak úgy kézháttal elintézed a fura élethelyzeteket, hiszen amikor írod történeteidet, megmosolygod, kiröhögöd, olykor szájba vered ferde jellemű hőseidet. A vidorság nem kenyered? – Ó, nem. Minden csak szerepjátszás. Nem kell komolyan venni. A valóság mindig más. Társaságban és odahaza is mindig a humorosabbik arcomat mutatom, de alapjában véve érzelmes alkat vagyok, például ha olyankor szólal meg a himnusz, könnyeim között tudom énekelni. – De a szerepeinkben is mi magunk vagyunk, csak kihegyezzük azt a részünket, amelyet felszínre hoz egy helyzet, egy kép, egy gesztus, másokat elnyomunk, szublimálunk. Ez áll a lírára. A prózában mi a helyzet? Az író a hozott anyaghoz csak hozzáteszi a maga kiegészítőit. Ezek a kiegészítők teszik sajátossá, egyedivé, amit papírra vetünk és megment az epigonságtól. Megteremtődik a stílus. Rosszul gondolom? – Biztosan így van, nem tudom. Engem gyermekkori becsvágy hajtott, amit aztán félreértelmeztem. Mint minden dilettáns, azt hittem, hivatástudat. Sosem elemeztem az alkotás mechanizmusát. (De igen; csak idejében abbahagytam, mert élénken él az emlékezetemben Mikszáth Kálmán egyik írása, arról, miért nem olvassa el egyik fiatal híve tudós elemzését az ő írásművészetéről. Valami olyasfélét hoz ki, hogy úgy járna, mint Strázsa János, a hályogkovács.) A prózában vannak a tehetségüket mérnöki munkával kiaknázó, penzumosan dolgozó írók, és vannak az ösztöneikre hallgató, kevésbé " kiszámítható" alkotók. Üdvös, ha mindkét típus egyesül a szerzőben, de hát ha ezt boncolgatnám, akkor abbahagyhatnám a fikciós irodalmat, dobbanthatnék valamelyik tudományos fórumon. Enyhén szólva így sem mozgalmas az életem, akkor pedig halálra unnám magam. Visszatérve: írni feltétlenül és nagylelkűen kell, ahogy Márainál olvastam. Komponálni pedig ésszel, persze. De ihlet, ösztön nélkül csak fércelni lehet. – Ész és ösztön, ez lenne az irodalmi kánon logikája? Nyilván a logika és az affekció spontán mértékletességével. Másképpen: ami az íróember szívén, az a tollán. Ezzel Alexa Károly munkásságát aposztrofálták. Rád is érvényes lenne? Kényelmes vagy kényelmetlen az ilyen irodalomcsinálás? – Ész és bűbáj, olvassuk Szabédi Lászlónál. Nem tudom, milyen az "irodalomcsinálás", én ugyanis nem űzöm. Alexa Károly munkásságát érdemben nem értékelhetem. Akkor sem lehetnék "szívem-szám" író, ha szeretném, ugyanis olyan szűk a közlési terünk, hogy csak a legtehetségesebbek engedhetik meg ezt a fényűzést. És persze néhány mellveregető, szájaskodó vagy a zseni szerepében tetszelgő kóros magamutogató. Egyébképpen pedig annyi a költő és író a világban, spéci itt, a Kárpát-medenceében, hogy amennyiben valaki még idejében abbahagyná, mint Kemény János a báróságot, hát senki észre nem venné, "hogy egy baka hiányzik a csatából". – Az alkotói tudatosság felé szeretném terelni a beszélgetést. Kérdezem is: mit értesz ezen? – Az alkotói tudatosság csodálatos. Mindenki szeretne valami nagyot, pompásat, szépet alkotni. Kedvvel olvasgatom a nagy és jelentős írók ilyen irányú megnyilatkozásait. Azért is, mert magam nem vagyok távlatosan tervező típus, kimondhatatlanul lusta is volnék, de még nem eléggé bölcs ahhoz, hogy magamra nézve is átlássam a porszemlét hiábavalóságát, ezért aztán csöndes beletörődéssel próbálok minél gyakrabban "hódolni" a mániámnak: ne teljen el nap írás nélkül. (De persze telik.) – Vajon miért fontos a rangsorolás az irodalomban? Hiszel- e benne, van-e köze az olvasókhoz, az irodalomban elfoglalt helyhez? S ha van rangsorolás, milyen annak érdemlegessége? – Hűha, tanár úr, maga folyton szeminarizál. Rangok és címek mindig is voltak, rangsorolás mindenben volt, van és lesz. Mihelyt észrevesszük, hogy nincs két egyforma dolog a világon, máris rangsorolunk. Fontos tudni, kik a legjobbak, kik a kevésbé jók, és kik azok, akik a "futottak még" kategóriába vagy oda sem tartoznak. Ez az irodalomtudomány játszótere. Amúgy pedig kinek-kinek megvan a maga külön bejáratú "rangsora". Engem persze érdekel a kánon, de nem zavar a szemlélődésben. Nem vagyok egyedül abban a hitemben, hogy főként azok érdemlik a legrangosabbnak kijáró címet, akik, elutasítván a hivatali trombitálást: a legszebben muzsikálnak. Ha pedig a gerinc is esztétikai kategória volna, no, akkor lenne csak haddelhadd a berkekben. – Akkor ugye adódik a dilemma: van rangsorolás (emberi ítélkezéssel mért rang és cím), bizonnyal az irodalmi színen is, és van az érdem, aminek feltehető kritériuma az esztétikai teljesítmény, alkotói tudatossággal jól összekeverve. Esztétikai teljesítmény, irodalmi ízlés, divathóbort, kapcsolati tőke és küldetés – nagy szavak lennének? Csak kérdezem, igaz, valóban kíváncsi vagyok. És tudom azt is, hogy az, amit eddig letettél olvasóid asztalára, elégséges ahhoz, hogy megelőlegezze a kérdezősködőben a hitet, hogy nincs rossz vagy jó válasz, csak olyan, ami téged disztingvál. Ily módon, az effajta szőrszálhasogató "szeminarizálás" akár egy rendhagyó interjú is lehetne. Jól is jönne közelgő szülinapod apropóján. (No, csak vissza ne utasíts(d)!) – Jaj (hogy pompásan szerénykedjem), én már annyi interjút adtam ide meg oda, hogy ha annyi jó könyvem volna (ojjé, ha csak feleannyi!), már akkor is csúcsboldog lehetnék. De én csak afféle pályaszéli ingyennapszámos vagyok, nincs irodalmi célom, babérra csak a konyhában vágyom. De ha sokat piszkálsz (mert rájöttem ám, hogy miben sántikálsz), ezekből a rojtozott szélű mondatokból még akár olyasféle is összeállhat. "Az olvasó asztalára" nem nagyon tettem le jelentőset. Egyáltalán, szinte semmit sem tettem oda, ugyanis az a pár kötetem, amely állami vagy alapítványi támogatással jelent meg, nem nagyon juthatott el a magyar könyvpiacra, legfeljebb könyvnapi felmutatásra a kiadók standján vagy az Országos Széchényi Könyvtárba kötelespéldányként. A többi könyvem saját költségen, némi baráti segítséggel, magánkiadásban jelent meg, két-háromszázas példányszámmal, nem kerültek kereskedelmi forgalomba, inkább a rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők jutottak hozzájuk egy-egy olvasótalálkozó alkalmával. (Két könyvem olvasható, letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról.) Ezért hát szerényen jegyzem meg: én a kortárs magyar irodalom számára tulajdonképpen nem is létezem. Mégis volt némi hasznom az íróságból, és persze az újságszerkesztésből: egy-két megbízható ember megismerése, aki ráadásul barát is. Nem sok, mert folyamatosan távoznak, egyikük-másikuk idejekorán. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Tóth Istvánt, Fodor Sándort, az irodalmár Nagy Pált, Sütő Andrást, Létay Lajost, Lászlóffy Csabát, Csiki Lászlót, Nemess Lászlót, Sigmond Istvánt és már 1973 óta Páll Lajost. Egyik kötetének dedikációjában Bajor Andor kedves kollegájának nevez. Ez az én igazi díjam. – A jó bort zamatáért fogyasztják, a bölönis rövidprózát játékos őszinteségéért. Nálad első helyen a "huncut" novella áll, ez adja irodalmi védjegyedet. Az olvasót megnevetteted, de a nevetés csak olyan, amilyet a karikatúrák csalnak elő. Novellisztikád mély hely- és emberismeretről árulkodik. Szellemi világodat ebben a kitárulkozásban szórod szét, és ez a kitárulkozás egyúttal értékteremtés is. Csakhogy az igazgyöngyöt sokan nem ismerik fel. Nem lehet, hogy ne bántana! Hiszen, ha jól érzékelem, hiánypályán mozogsz a novellairodalomban, senkinek sem zavarod a helyét. S ráadásul "ingyennapszámosként". – (Lassan besétálok a csapdádba.) Az íróság maszek foglalkozás (Kányádi), csak igen keveseknek szinekúra, senki sem kötelez a prófétaságra. Ingyennapszámosként azt írhattam, amihez kedvem és módom volt, az pedig, hogy az én "hiánypályám" nem veszélyeztet másokat, akár jó is lehet, mert senki sem irigyli tőlem a kapát, nem orozza el a nadrágszíjparcellámon termesztett kenderemet (bocsánat: kukoricámat). Magam vétek olykor a gazdálkodás szabályai ellen, amikor azt képzelem, hogy a sorok közé, a tarkapaszuly és a tök mellé elférne a paprika és a paradicsom, uram bocsá’: az avokádó vagy a mexikói egérdinnye is. Rá kell pedig jönnöm, hogy a legbiztosabb befektetés a torma, mert azt egyszeri telepítéssel a kertem sarkába honosítom, és hálából hosszú éveken át gyökerezik. Valahogy kedvesebb a csípése is, mint a csilipaprikának. – Vagyis a versnek (?!) Ott is kemény a logika, mint a "nadrágszíjparcella" megművelése, az évelő "növények" honosítása. Játék a logikával? – A vers a kertek gyöngyvirága és kerítés tövi csalán is, egyszerre gyümölcs és méreg, kábteák anyaga és gyógyteák levele-virága, életízesítő és kárhozatvetemény. A "mindenmingedelem" varázsanyaga, amelytől mégsem annyira hiábavaló a lét, sőt a nemlét is szivárványos értelmet nyer. A legnagyobb költő az volt, aki a végtelen világokat megteremtette. A kozmosz: kimeríthetetlen líra. És persze logika is. Aki szereti a verset, az már megért valamit a nirvánából. (Eléggé dagályos voltam?) – Ha áttennők az allegorikus beszédet az irodalmiba, megkérdezném: miképpen lettél író? – Miért kezd el az ember írni? Valamiféle hiányérzetből. Vágyik arra, hogy ne csak elvegyüljön, hanem ki is váljon (utalás J. A.-ra). Hatodikos vagy hetedikes tanuló koromban kaptam keresztapámtól ajándékba egy pár közönséges gatyás házi galambot. Nem tetszettek, felülfizetéssel pávafarkúra cseréltem őket. Azok nyomban visszarepültek szülőfészkükre, de szerencsémre visszajött a régebbi pár, a gatyás házi. Azon a nyáron házat, csűrt, istállót, mindent benépesítettem kalitkákkal vagy fészekrakásra alkalmas tákolmányokkal. Két év múlva már félszáz galambom volt. De sem pávafarkú, sem posta nem volt közöttük. És nem értettem, miért nem szállnak hozzám. Miért mindig csak az enyéim pártolnak a többihez... Sok évvel később ez a tapasztalás eredményezte egyik novellámat, amelyben elpusztult galambok szálldosnak haldokló gazdájuk ágya körül. Honnan tudtam volna, mi mire lesz jó, hiszen csakhamar kiábrándultam a galambokból, és mint minden rendes falusi gyerek, aki csak vásárosnapokon lát vonatot, mozdonyvezető akartam lenni?!... De mindenekelőtt költő. Petőfi és Arany János távoli példák voltak, viszont negyedikes korunkban Porkoláb János valós történetet öntött versezetbe, mégpedig ekképpen: "A mi macskánk, a szürke,/ Tegnap este besurrant a csűrbe./ Reggel lássatok csodát:/ Hat kiscicát!" Ezt mindenki elfogadta, mert igaz volt: a csűrben ott miákoltak a poézis eleven bizonyítékai, és a tanító néni is adott egy almát Jánosnak. A Toldi olvastán derült ki aztán, hogy a vers akkor is való, ha mese, de elképzelhető, mi több: józan ésszel felfogható, hihető. – Nyelvi spontaneitás, asszociációk, tudatos építkezés, néhány szokatlan csavarintás, s talán az üzenet, a leírt szöveg célja – ezek nélkül nincs bölönis stílus, nincs "küküllőmadár", nincs "szélrózsakankalin", nincs Bölöni Domokos. – A jó történet egyszersmind dráma és líra is. A törekvés tehát kézenfekvő: okosodván az embernek fia olyan beszédmódot igyekszik kialakítani, amely egyszerre láttatja a metrót és annak kanyarjában (olvastam valahol) a metró tehenét is. – Egy generáció élő elemei vagy benne vannak az irodalmi kánon fősodorában, vagy nincsenek benne. A kánon Isten tudja hogyan szerveződik, de az élő generáció kiválasztódott tagjai fújják meg a sípszót a startban állóknak, és ugyanők zsűriznek. Mit gondolsz minderről? – Kánonalkotás mindig is volt, az irodalomban is úgy változik a divat, mint az öltözködésben, lám csak, visszajött a minden sort nagybetűvel kezdő versírási mód. Jobb lesz tőle a líra? Francot, kétféle vers van: jó és rossz. Ami a nyelvi divatot illeti: lám, te is generációt írsz és mondasz, pedig van rá szép és beszédes magyar kifejezés is: nemzedék. A beszédmód, a narráció változik, mégis az a legsikeresebb mű, amelyet nem kell folyton "igazítani", "korszerűsíteni". A divatmajmolás pedig számomra (is) pompás tematikai bánya. – Kritikai visszhang vagy van, vagy nincs. Irodalmi kitüntetések vagy vannak, vagy nincsenek. Divatos szerzők mindig vannak, maradnak, vagy a süllyesztőbe kerülnek. Érdemesebb benne lenni a fősodorban, vagy Sziszüphoszként görgetni magunk előtt a sziklát? – Nem vagyok álszent, csak egy kicsit. Mindenki arra vágyik, hogy ismerjék és elismerjék, méltányolják és kedveljék, netán szeressék. Azt sem kiabálom el, hogy az ezüstszikla, melyet görgetek, voltaképpen bronzollal bekent echte papundékli (Fülöp Miklós humoreszkje): a színház díszleteskocsijáról esett az országútra, elzárván a közlekedést. A kétfelől is feltorlódó gépkocsik sofőrjei (virtuál kritikusaim) az elhárításra várva uzsonnáznak, kávéznak, kártyáznak, pletyóznak, szidják a szidnivalót – mígnem megjelenik két szaki kezeslábasban, és játszi könnyedséggel visszapakolja a sziklát a teherautóra. Addigra én már hetedhét országon is túl leszek. – Hogyan tovább? A kortárs írói társadalomnak tagja vagy. Az olvasók számon tartanak, várakoznak. – Írószövetségi tag vagyok ugyan (a románnak 1990-től, a magyarnak 1999-től), de egyik székházban sem jártam, és már nem is kívánkozom. (A tagsági díjjal sosem voltam adós.) Nem vagyok biztos benne, hogy a szűkebb ismeretségi, baráti körömön kívül valaki is számon tart, pláne várakozik. Míg aktív újságíró valék, valóban számos visszajelzést kaptam, alig egy vagy kettő volt elmarasztaló. De ma már nem érdekel senkit a fogatlan kutya, hiszen már ugatni is elfelejtett. Mégis, annyira tisztelem magamat, hogy hetvenéves koromra kiszorítottam a szűkös költségvetésből annyit, amennyibe az újabb könyvem került. Címe: A rablóhús fogyasztása, alcíme: Játékos jegyzetek (Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2016), és ez sem különbözik a többitől: rövid kisprózát tartalmaz. A könyv nem kerül kereskedelmi forgalomba, ismerősök, érdeklődők, rokonok, barátok juthatnak hozzá alkalmi találkozások során. – Utolsó kérdésem: Nagyon utáltad ezt a játékot? Jómagam élvezettel kérdezősködtem, jól éreztem magam a társaságodban. – A hetvenöt éves Cseke Gábor írta a Jelentések magamról1 című könyvében: "A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon". Férfiasan bevallom: dobogóm nincs, de van saját hordóm, a feleségem falujában tartjuk, a pincében. Nem álltam rá, de amikor egyszer küküllőmenti jókedvem támada, igencsak meglovagoltam. Mit mondjak: módfelett megzabosodván csillagokat rúgva szárnyalt velem, mint valami fősodorba kavarodott, kánonbosszantó, a Parnasszus everesztes csomolungmáját rakétázó tüzes vidéki Pegazus. 1 Cseke Gábor: Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Bővített változat. Népújság (Marosvásárhely) 2016. augusztus 1.Kilenc egykori rab mAradványait találták meg PeripravánKilenc egykori fogoly sírjára bukkantak rá a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) és az Erdélyi Történeti Múzeum régészei a Duna-deltában található peripravai kényszermunkatábor egykori helyszínén az ásatások múlt hétfői kezdete óta. A megtalált holttestek száma ezzel húszra nőtt. Egy 33 négyzetméteres területen hat csontvázat is találtak. Mint kiderült, az elhunytakat meztelenül, fa koporsóban temették el. Gheorghe Petrov, a feltárásokat vezető régész a Digi 24 hírtelevíziónak elmondta, a kutatások nagyon behatóak, a klasszikus régészeti ásatások alaposságát idézik. Radu Preda, az IICCMER elnöke rámutatott: mindent megtesznek az áldozatok azonosítása érdekében, hogy az adatokat fölhasználhassák a felelősök felelősségre vonásához. A kutatások jövőre is folytatódnak. Mint arról beszámoltunk, az IICCMER és a múzeum szakemberei hétfőn kezdték el az újabb feltárásokat, hogy felkutassák a kommunizmus idején az egykori peripravai kényszermunka-táborban megölt politikai foglyok földi mAradványait. A periparvai munkatábort hivatalosan egy 16 kilométeres gát megépítése, és a falu körüli mocsaras terület lecsapolása érdekében alakították ki az 1950-es évek elején, 1959 és 1964 között azonban politikai foglyok ezreit hozták ide. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. Az embertelen fogvatartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt legalább 124 (többségében politikai, és néhány köztörvényes) fogoly halt meg Peripraván, akiket az IICCMER-nek sikerült eddig azonosítania. A kormányzati intézet az őrök és parancsnokaik büntetőjogi felelősségén túl a politikai foglyok „megsemmisítését” elrendelő belügyminisztériumi vezetők elszámoltatása érdekében próbálja feltárni és azonosítani az áldozatok földi mAradványait. A jeltelen sírok felkutatásában a túlélők tanúvallomásaira támaszkodnak, a kihantolt holttestek azonosítása érdekében pedig az IICCMER júniusban felhívást intézett a munkatáborban eltűnt foglyok családtagjaihoz, hogy DNS-mintákkal segítsék a régészek munkáját. Mivel a hétfőn kezdődött ásatás esetleges eredményét a még életben lévő vétkesek büntetőjogi felelősségre vonására akarják felhasználni, a feltárást a katonai ügyészség képviselőjének jelenlétében végzik. Az IICCMER régészei a korábbi két (2013-ban, illetve tavaly végzett) peripravai ásatása során 11 jeltelen sírt tártak fel, a benne talált csontokat pedig a tulceai igazságügyi orvostani intézetbe szállították azonosításuk érdekében. Romániában 2013-ban kezdődött a sajtó által „kommunista pribékeknek” nevezett egykori börtönparancsnokok büntetőjogi elszámoltatása: közülük eddig kettőnek az ügyében született ítélet. Balogh Levente | Krónika (Kolozsvár) 2016. augusztus 26.Esélyük sem volt a túlélésre Ficior peripravai áldozatainakIon Ficior tudatosan törekedett az általa irányított munkatábor foglyainak fizikai és pszichikai likvidálására, az általa elkövetett bűncselekmények méltó büntetése pedig az életfogytiglani börtön lenne. Erre hivatkozva ítélte alapfokon emberiesség elleni bűncselekményekért húsz év börtönbüntetésre idén márciusban a Bukaresti táblabíróság a Duna-deltában létesített peripravai láger egykori parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. A Mediafax hírügynökség csütörtökön ismertette a nem jogerős ítélet frissen közzétett indoklását. A Bukaresti bírák szerint nyilvánvaló bizonyítékok támasztják elő, hogy a Ion Ficior által meghonosított elnyomó rendszer közepette a fogva tartottak mocsokban, élelmiszerhiányban voltak kénytelenek dolgozni, és ez az egészségük megrendüléséhez vezetett. „Az elhalálozottak életkoráról, valamint a haláluk okáról szóló okiratokat tanulmányozva nem kell különösebb szakmai hozzáértés ahhoz, hogy egyértelműen megállapítsuk, miszerint ezek a foglyok semmiféle orvosi kezelésben nem részesültek, és esélyük sem volt a túlélésre" – olvasható a bírói indoklásban. A verdikt megállapítja, hogy az elítélteket vagy Ficior utasítására, vagy a beleegyezésével bántalmazták, a betegeket és a munkára képteleneket pedig egyszerűen hagyták elpusztulni. A vádirat szerint az embertelen fogva tartási körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, az élelem és az orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban. Peripraván főleg a rendszer által ellenforradalmároknak tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A 88 éves Ficior a második kommunista börtönparancsnok, akit a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) feljelentése nyomán elítéltek; a Râmnicu Sărat-i börtön egykori parancsnokát, Alexandru Vișinescut idén februárban jogerősen húsz év szabadságvesztéssel sújtották. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2017. január 14.Történetek otthoni tájakonÚjabb kisprózakötettel jelentkezett a Sóvidék korondi alkotója, Ambrus Lajos (Sírtánc. Páll Lajos rajzaival. Kiadja a Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2016). Az alkotó érdeklődési körét és elbeszélői tematikáját mintegy dióhéjban bemutató, huszonkét írást tartalmazó válogatás a szerző és az irodalmárokat, képzőművészeket tömörítő székesfehérvári egyesület közötti barátság és együttműködés eredményeként látott napvilágot. Az előszót jegyző Bobory Zoltán, a társaság elnöke szerint „Az egyes írások nagyon szigorú, szikár keretek között, de tömörségükben, jellegzetes szerkezeti megoldások bravúrjaitól szinte varázslatosan mesélnek – hát persze, hogy Korondról – a korondi emberekről, a Sóvidék misztériumairól – és bár nyilván nem írói szándék – Ambrus Lajos belső világáról. Amit a gyökerek nedve, az ősök konok ereje és élni akarása, a kitartással megszerzett tudás és az a szeretet teremtett meg, amivel ő elhalmozza, boldogítja, neveli, élteti szűkebb és tágabb értelemben vett közösségének tagjait. Hogy maga is éljen. Igaz, fölemelő életet. Nemcsak emlékeztető, megtartó, de a jövőért – ne kerüljük a nagy szavakat –, népe jövőjéért cselekvő, szolgáló életet.” Ambrus Lajos korábbi, Ősz és hatalom című, harmincöt kisprózát tartalmazó 2013-as könyvéről szóló kisesszéjében az író „műszerkezeteinek titkát” fejtegető Burján-Gál Emil szerint Ambrus „az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk, a detektívtörténetek vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget”. Tömör filmszerűség jellemzi, mellőzi az üresjáratokat, az olvasó teljes figyelmét követeli, „kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés. Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel”. „Valamilyen őslehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonságaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek. Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetből” – zárja eszmefuttatását Burján-Gál Emil. (Ambrus Lajos nyitányai, Gyergyószentmiklós, 2014.) Beszédes nevű írások (A föld szerelme, A pala-bocsok, A székely szombatosok átka, A megszépült Nyírő Réka, Revolver és Biblia, A mecénás szobra, A fattyúgyémántok, Amíg él a hit, Sírtánc) váltakoznak „hétköznapi” címűekkel (A lóden, A vodkásüveg, A kapitány lova, A malac, A muskátli, A toronyóra stb.). A címek alapján nyilván nem ajánlatos semmiféle érdeklődési vagy értékrendet állítani, bár a „haza-csalogatókra” (mint A sóvidéki harangszó) hamarabb csap le a szem. Az emberi helytállás szép példái, a jogtalanságban is egyenes gerinccel élő székelyek esetei, mesés és/vagy keservesen fájó történések mutatják az írói mező tágasságát. Ennek a prózának, csakúgy, mint az Ambrus Lajos verseinek is, különös hangulata, íze-zamata van; az olvasó hozzáállása akként alakulhat, hogy számára mennyire ismerős, otthonos, mennyire sajátos vagy éppen egzotikus a szövegekben megjelenített valóság. Aki egy kissé is jártas a sóvidéki környezetben, akinek nem idegen a tájnyelv, a balladásnak ható szűkszavúság, a narráció szaggatottsága, az már eligazodhat, szinte bennfentesnek érezheti magát. A „bennszülött” sóvidéki olvasónak aztán ennél valamivel többről is regél a helyszín, a mese, többet mondanak a nevek, a leírás, a karakterek. A helytörténeti és történelmi tudás vélt vagy valós birtokában akár kulcsszövegként is felfoghatja az olvasottakat; megtörténhet, hogy egyik-másik novella kapcsán ide-oda csapong a fantáziája, esetleg vitába is száll a mesélővel („nemúgyvolt-szindróma”). Aki viszont merő „irodalomként” olvassa Ambrus szövegeit, annak bizony szüksége lesz helyismereti-történeti, nyelvi fogódzókra. Bizonyára nem kevesen veszik a fáradságot beásni magukat ebbe a sokarcú világba, amelyben mindvégig a megélt életről esik szó, csak éppen anyanyelvünk hajnalozó formájában, amely azokon a tájakon ma is élő-eleven, egyébként pedig igen közeli rokonságot mutat a Tamási Áronéval például. BÖLÖNI DOMOKOS Népújság (Marosvásárhely) 2017. március 29.Jogerősen húsz évre ítélték a peripravai munkatábor vezetőjétEmberiesség elleni bűncselekményekért jogerősen húsz év börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság szerdán Ion Ficiort, a kommunista korszak egyik kegyetlenségéről elhíresült munkatábor-parancsnokát, akit több mint száz politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. Ficior a hatvanas évek elején a Duna-deltában felállított peripravai munkatábort vezette, ahol főleg a rendszer által "ellenforradalmároknak" minősített elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat tartottak fogva, például Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt. A vád szerint a peripravai munkatábort a fogvatartottak "megsemmisítésének" céljával működtették: az embertelen körülmények, rendszeres verések, az ivóvíz, élelem és orvosi ellátás hiánya miatt 103 fogoly halt meg Ficior parancsnoksága idején a peripravai munkatáborban. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) 2013-ban kezdeményezte meg a még életben lévő, a sajtó által "kommunista pribéknek" nevezett volt börtönőrök és munkatábor-parancsnokok büntetőjogi felelősségre vonását. Közülük Ficior a második, akinek az esetében jogerős ítélet született, miután tavaly Alexandru Visinescut, a hírhedt Ramnicu Sarat-i börtön egykori rettegett parancsnokát szintén 20 évi szabadságvesztésre ítélték. Március elején egy harmadik bűnvádi eljárás is eljutott a vádemelés szakaszába: a román legfőbb ügyészség Marian Petrescut, a galaci börtön egykori parancsnokát, is bíróság elé állította, akit 102 elítélt, köztük 90 politikai fogoly haláláért tartanak felelősnek. A büntető törvénykönyv szerint emberiesség elleni bűncselekményt követ el az, aki - politikai, faji, vallási, etnikai, szexuális vagy más, a nemzetközi jog szerint elfogadhatatlan okok miatt - alapvető emberi jogaitól megfosztja egy csoport tagjait, amiért életfogytiglani vagy 15-től 25 évig terjedő börtönbüntetéssel szabható ki. Mivel a még életben lévő "pribékek" túl vannak 60. életévükön, esetükben 25 év börtön lett volna a maximális büntetés. (mti) Transindex.ro 2017. augusztus 5.Mezőkölpényi Nagy Pál emlékéreAz 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben. Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban. A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.” Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László, Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András, Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos... Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.” Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban. Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.” A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.” Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték. Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja. Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun! (Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 24.Emlékező alkotók – erdélyi életutakKedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 21.A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész. 1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?” 1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet. A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el. 1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens. A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
